Kalandom Jessicával

Imádok kibringázni a telekre és vissza, évente 15-20 alkalommal biztos megteszem ezt az utat, amelynek minden kilométere élvezetes. A Tököl-Százhalombatta közötti komp nagy kedvenc, aztán jönnek Batta kéményei, majd Sóskút, Biatorbágy, Zsámbék és Tök. 45 km oda, 45 km vissza.

Múlt vasárnap 5 óra körül a telekről éppen hazafelé indultam, amikor csúnya felhőket láttam észak-nyugat felől érkezni. Nagy baj nincs, meleg van, a telefonom vízálló, így nyomtam neki, de azért kicsit reménykedtem, hogy elkerülöm az esőt. Zsámbék és az M1 között félúton viszont elkezdett ömleni, mintha dézsából öntenék. Nem látszott nagy esőnek, csak egy erős nyári zápornak ezért beültem az út menti fák alá. Nem fáztam, nyári meleg eső volt, gondoltam kibekkelem azt a 10 percet amíg elvonul a vihar.

Az eső ömlött és Zsámbék felől megpillantottam egy bringázó lányt, aki túrabringájával klassz tempóban tekert és miután meglátott mosolygott egyet és kettőt integetett, és mint a szélvész tovább tekert a zuhogó esőben.

Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy itt ez a csinos csaj, leszarja hogy esik és mosolyogva teker, én meg itt ülök a fa alatt már amúgy is szarrá ázva… nincs ez jól így. Felpattantam és tekertem én is hazafelé. Jó tempót ment a lány, alig tudtam utol érni a montimmal, de az M1 előtt még beértem.

Amikor mellé értem megköszöntem a motivációt és dicsértem az elszántságát. Hamar elárulta, hogy ő pedig engem irigyelt és magát gondolta hülyének, hogy teker az esőben. Beszélgettünk végig, aztán az eső is alábbhagyott.

Elérkeztünk az 1-es úthoz, ahol mondta, hogy ő Pest felé megy tovább, én pedig mondtam, hogy Sóskút felé megyek. Megkérdeztem nincs-e kedve velem tartani, mert arra felé is haza tud jutni Téténybe. Nem sokat dilemmázott, jött tovább velem, azt mondta nem járt még ezen az úton, és kíváncsi erre a szakaszra.

Keményen taposta a pedált, közben sokat beszélgettünk, nevettük és nagyon élvezte ő is az út szépségeit. Amikor Sóskútra értünk mutattam neki jobbra a gyönyörű kimagasló “hegyet”.

Mondtam neki, hogy már vagy százszor tekertem itt, és mindig fel akartam oda menni és csak lenézni, de valamiért ez mindig elmaradt.

Kérdésemre, hogy felmenjünk-e, azonnal igennel válaszolt. Leborítottunk jobbra és a hegy lábánál mindketten eldobtuk a bringákat és minden szó nélkül – őrizetlenül hagyva a kerékpárokat – elindultunk gyalog a hegynek fel.

Nagyon nagy szabadságérzés volt, baromi jól éreztem magam, és az ismeretlen lány is. Hálálkodtam is neki és méltattam bátorságát, hogy így ismeretlenül velem tart a hegycsúcsra. Amikor felértünk csak ültünk szótlanul és percekig csak csodáltuk a kilátást. Végtelen nyugalom…, egyszerűen isteni volt. Kérdésemre, hogy legyen-e egy közös szelfi, csak annyit mondott, hogy nem kéne ezt most elrontani…

Iszonyat mocskosak, sárosak és vizesek voltunk, mégis mosolyogva beszélgettünk, mint két ágról szakadt. Hazafelé nem kompoztam, elkísértem Tétényig, és mondtam neki az M0-ásnál, hogy akkor én most jobbra megyek. Még megkérdeztem tőle, hogy így végezetül elárulja-e a nevét. Azt mondta: Jessica. Aztán mosolyogtunk integettünk és mindenki ment a maga útján tovább.

Hát ennyi volt ez a történet, de mégis nagyon kedves ez nekem, olyan volt mintha száz éve ismertük volna egymást és aztán végleg elbúcsúzunk. Nem tudtunk meg egymásról többet, mégis klassz, tartalmas és kerek lett ez a történet.

“de a tekintetében ott maradt, hogy ő is máshol lenne boldogabb, míg küld egy bájos mosolyt…”

Mert mindig az a perc a legszebb…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.