Két kihagyott verseny – eredmény: egyéni korosztályos csúcs 800 méteren

Zamárdi után Anikóval megbeszéltük, hogy kihagyjuk a múlt hétvégi szekszárdi versenyt. Ugyan az előző két salakos verseny után ezt már rekortán pályán rendezték, de úgy láttuk, hogy ide sem jönnek le a gyorsabb lábú sporttársak, így megint csak az órával fogok tudni versenyezni. Szóval ez a verseny most kimaradt.

Erre a hétre két versenyt terveztünk. Az egyik tegnap volt Veszprémben, az egyesületem, az SVSE szervezésében, ami egy felnőtt verseny (nem senior). Nagy örömömre a gyengébb futamban kaptam lehetőséget a versenyzésre. Hétvégén pedig az Osztrák nemzeti bajnokság lesz St. Pöltenben, ahol szombaton 800 méteren, vasárnap pedig 1500 méteren állok majd rajthoz.

Nagyon vártam a veszprémi versenyt és nem csak azért mert végre egy “erősebb” mezőnyben versenyezhetek, hanem azért is, mert most először lesz ott az edzőm is a pálya szélén amikor versenyzem. Este 8-kor volt a rajt, így bőven volt időm munka után leérni Veszprémbe.

Az M7-esen a 35-ös kőnél autóztam 17 óra körül, amikor óriási füst csapott ki az autóból. Első gondolatom az volt, hogy kigyulladtam, így azonnal félre álltam a leállósávba és leállítottam a kocsit. A füst leállt, és mint kiderült a kipufogóból jött, tűz tehát nem volt.

Az én kedves Pinyó barátom egy órán belül ott volt, hogy a szervizbe vontasson. Hívtam Anikót, hogy nem fogok tudni menni a versenyre, aztán arra, gondoltam, hogy akkor – kocsi nélkül – St. Pöltennek is lőttek. Amíg Pinyó odaért, rossz kedvemben lemondtam magamban az összes heti versenyt, amire gyakorlatilag készültünk az elmúlt két hónapban. Szar kedvem, volt feszült, ideges voltam, de aztán beugrott, hogy majd júliusban is lesz még szlovák és magyar bajnokság is, így tehát nincs semmi veszve.

Este 7-re értünk a csepeli szervizbe, leadtam a kocsit és Pinyó felajánlotta az autóját, hogy használjam addig, amíg az enyémet helyre pofozzák. Ez új reményeket adott. Jött az ötlet, hogy így viszont nem kell sietnem haza, és van időm a Csepel pályán – ismét egyedül – egy felmérőhöz. Igen, gondoltam megfutom a 800 méteres “versenyt” egyedül.

Egész héten csak átmozgattam, tehát duzzadtam az erőtől, muszáj volt kiadni magamból a feszültséget. Persze a bemelegítésnél azt járt a fejemben, hogy ilyen feszült állapotban, vajon mit fogok futni, de nem érdekelt, még az sem, hogy ha megint 2:30 lesz, de meg kellett csinálnom. Szerencsére pihent és nagyon laza volt minden izmom. Alapos bemelegítés után 20:15-kor elrajtoltam.

Arra gondoltam, hogy 36-os 200 méterekkel elkezdem aztán majd adja magát a többi. Az első kétszázon nagyon vitt a lábam, fejben nem is voltam nagyon ott, inkább Veszprémbe képzeltem magam a mezőny végére és eljátszottam magamban, hogy a boly végén futok és nagy hagyom magam lerázni.

Akkor eszméltem, amikor 200 méternél azt láttam az órán, hogy 33-ról 34-re vált. Ez vissza rántott a valóságba és sok erőt adott. Nagyon figyeltem a mozgásra, igyekeztem elnyújtani a lépteimet és tartani az iramot. 400 méternél 69-el kezdődött az idő. Jó erőben azt éreztem, hogy meglehet akár a 2:20 as idő is. Nyomtam tovább.

600 méternél 1:45 volt az órán. Érzésre egy fokozattal feljebb kapcsoltam az utolsó kanyarban és jött a célegyenes. Sprintre váltottam, de 80 méterrel a vége előtt már éreztem, hogy nem tudom elég oxigént pumpálni a lábaimnak, már ki akartak esni alólam. Teljesen kifutottam magam és az óra 2:22-t mutatott.

Nagyon örültem, mert 18 éves korom óta nem futottam ilyen gyors 800 métert. A körülmények ugyan mentálisan nem voltak optimálisak, de – ha nem is verseny körülmények között – megfutottam egy erős 800 métert és újra felcsillant a remény. St.Pöltenben folytatjuk.

(update: úgy néz ki a kocsimat is megjavítják holnapra)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.