Ahogy azt a beharangozó posztban megírtam, rengeteg tervvel készültem az Ultrabalatonra (220 km), de sajnos nem sok minden valósult meg. Sokkal többet kellett Attilával törődni, mint ahogy azt előzetesen gondoltam. Olyan volt, mint egy csecsemő, öt percenként kellett neki valami. Az élő közvetítésben majdnem minden fontos témát érintettem, de egy pár dolgot részleteiben is megosztanék, kezdem az elején.

Béres Attilát és legendás teljesítéseit itt a blogomon már többször bemutattam, aki nem ismeri őt itt olvashat többet az egykori csepeli atlétáról: Ironman, dupla Ironman.

Attila idei felkészülése – csakúgy, mint az Ironmanre és a dupla Ironmanre vagy az Ultrakékre – hagyott kívánnivalót maga után. Heti 2-3 alkalommal futott összesen max. 30 km-t, a 100 km-es OB-n pedig 40 km-ig jutott, és feladta a versenyt. Ez volt az idei leghosszabb és egyetlen 20 km feletti futása, de 20 km-es futásból is csak néhány volt a lábában. Ezek tudatában és a nagy meleggel is számolva így azt gondoltam, hogy 70-80 km-ig fog eljutni, de ezt is csak azért, mert ismerve erős akaraterejét tudtam, hogy a kevés munka ellenére a fő versenyen sokkal jobban teljesít majd.

Arról talán méltatlanul kevés szó esett, hogy Attila felesége és nagy lánya Lilla kísértek minket autóval. Szilvi egy valóságos kis éttermet üzemeltetett az autóban, én csak a bringás hordozó voltam.

A rajt után csak ketten mentünk Attilával, az első 3-4 órára tele pakoltam a bringás táskámat mindennel, amire Atinak szüksége lehetett, így Szilviékkel először csak valahol Tihany előtt találkoztunk, aztán azt beszéltük, hogy 100 km-ig minden 10. kilométernél, azután pedig 5 km-enként néznek ránk.

Attila a versenyt hat részre osztotta, pontosan 5 db maratonra és egy utolsó tízesre. Az első öt óra a terveknek megfelelően 6 perces iramban telt. A zselé hamar meghajtotta, sürűn akadtak bokros teendői. Három óra futás után Ati elkezdte reklamálni az mp3 lejátszómat, amire alapos válogatás után töltöttem fel neki kb. 140 dalt tele meglepetésekkel. Miután 4 óra 10 perc után elértük a maratoni távot, megkapta jutalmul a lejátszót, ami nagyon bejött neki. Élvezte a zenét és néha bele énekelt a futásba. 12 órát bír az iPod shuffle akksija, így kb. este 10-ig működött, le sem akarta tenni.

Az első kb. 45 kilométert még kellemes időben, felhős ég alatt tettük meg, de azután tiszta lett az ég, és erősen tűzni kezdett a nap. Ráadásul felvitt a pálya minket a felvidéki utakra, kis falvak közé, ahol a forró aszfalton és végig a tűző napon tudott csak futni a “meglehetősen” szintes (kb. 550 m) pályán.

Ezen a szakaszon 5 percenként hűtötte magát vízzel, óránként nyomtam bele egy zselét és egy sótablettát, apró görcsöknél pedig lehúzott egy magnézium ampullát. Azt mondta, hogy Dörgicsét egész életében emlegetni fogja.

Szilárd táplálék nem nagyon ment le a torkán talán 3 db pereces ropit evett meg, a zselétől meg folyamatosan ment a hasa, és sajnos az összes fajtától. De a humora nem hagyta el:

Hallod? Úgy fosok mint egy macska, pucsítok hátra és jelölök mindent.

Túlélve a nappali forróságot este 6 óra körül volt egy nagyon erős holtpontja, és egy hosszabb séta után lefeküdt egy gyúrásra, ahol már azt gondoltam nem kel fel.

100 és 110 km között a 10 km ( a gyúrással együtt) 1 óra 36 perc volt, nagyon kivolt. A felkelés után az első pár lépésen futást imitált, lépni is alig tudott, de végül elindult és sikeresen túljutott ezen a holtponton is.

Voltak azonban vidám pillanatai is, 120 km-nél énekelt:

Sötétedés előtt 20:30-kor Szilvi hekket hozott nekünk, Ati egy falatot tudott lenyelni, szinte csak a zseléket tudta bevinni, nekem viszont nagyon jó esett a hekk és kipipáltam az egyik álmomat, amely ezáltal teljesült. Ati még kapott egy telefont Druskó Zsófitól, ami tovább erősített őt fejben, mert Zsófi néhány nagyon pozitív gondolattal ajándékozta meg.

Engem az eddigi út fizikailag nem viselt meg nagyon, bár én is nagyon figyeltem a rendszeres frissítésre. Attila tempójában tekerve nem volt nagy teljesítmény bringázni, de itt már én is éreztem a combomat, (kb. 120 km) mivel csak egy hosszabb 60 km volt idén még a lábaimban. Sokszor álltam félre egy-egy árnyékban rövid posztokat írni vagy éppen egy-egy fényképet fetölteni a flickr albumomba és az ilyen kiállások után én is belehúztam kicsit, hogy mielőbb utolérjem Atit. Egészen eddig jól éreztem magam, bár a folyamatos Attilára koncentrálás igencsak merítette az energiáimat.

Besötétedett és előkerültek a Zsófitól kapott fejlámpák. Ati fején lévő lámpa nem világított, ezért megkapta a másikat, nálam csak a tesco-s bringalámpa maradt, amely elég gyenge volt és ezen a Keszthely utáni kissé kanyargós szakaszon már korom sötét volt. Előttem az aszfalt szegélyben elesett egy lány, én csak a piros lámpájának cikázására lettem figyelmes, majd a fény a földre került. Felsegítették, nem volt komolyabb gond.

Ez a szakasz Atinak nagyon ment, 15 fokra csökkent már a hőmérséklet, folyamatosan haladtunk. Számomra viszont rémálom volt, mert amúgy is szarul látok, de sötétben hatványozottan rosszabbul. Tapadtam Atira és nagyon koncentráltam, hogy ne térjek le az útról, féltem és elkezdtem fázni. 9-cel tekerve azért nem volt melegem és a hosszú felsőm sem segített.

Megváltás volt 23 órakor a pihenő, Ati megint gyúrást kért 140 km-nél, és frissített, száraz étel továbbra sem ment le a torkán, de erős volt, nagyon erős és elszánt, egy pillanatra sem fordult meg benne, hogy nem teljesíti a kört. Nekem viszont iszonyatosan tele volt már a tököm, fel akartam tenni a kocsira a bringát és a kocsiból folytatni pitymallatig, elvonulva a sötétség elől.

De nem lehetett még, mert a kerékpárút és az autóút nem ment szorosan egymás mellett és csak nálam volt telefon Atinál nem, így attól féltem, hogy a sötétben majd nem találjuk meg és ha valami baj van nem tudunk a segítségére lenni, így erősen markolva a kormányt és koncentrálva a kerékpárútra mentem tovább szorosan Ati nyomában. Posztolásra és fényképezgetésre ebben az időszakban nem is gondoltam, fel sem merült.

Fél egykor a 150. kilométernél jött a következő gyúrás. Közel 19 óra nyeregben ülés után átadtam Ati lányának a kormányt. Lillának volt kedve tekerni, így világosodásig ő kísérte tovább Atit, aki rendíthetetlenül, viszonylag jó állapotban haladt. Jól esett a sok vacogás után beülni a kocsiba. Próbáltam kicsit relaxálni és összejött egy kis alvás is sok-sok apró részletben.

Lilla remekül helyt állt, kétszer el is esett, de nem lett komolyabb sérülése és pitymallatkor visszavettem a kormányt. Hajnal 5:30-kor Ati újabb holtponthoz érkezett. Hányinger, émelygés, hasmenés, nagyon szarul nézett ki. Közben ettem én is egy kis zabpelyhet vízzel meg banánnal, aztán egy kicsit keményebben ortoroztam, mert itt 190 km körül esett ki a száján először a „feladás” szó.

Hülye vagy? 30 km van még hátra, ezt már nem bírom ki, elég volt.

Na ekkor futócipőt húztam és futottam vele egyet. Vizes kulaccsal a kezemben mentünk tovább, séta és futás váltakozott. Mondtam, hogy MOST menjünk, mert hamarosan kurva meleg lesz, utána ráérünk majd sétálgatni.

Fél kilenc felé értük el a 200. kilit. Kezdett melegedni, de nem volt direkt napsütés, fátyolos volt a ég. Itt 200 méterenként váltogatta a sétát és a futást. Az iPod már lemerült rég és nem töltődött fel újra a kocsiban Ati nagy bánatára (sajnos sok vizet kapott). Sajnáltam, hogy a telefonomon nem volt zene, nagyon igényelte volna, a faszságaimmal  meg már tele volt a töke.

Te Véder, nem lehet, hogy kussolsz végre egy picit?

Magára hagytam egy kicsit, persze ott voltam 50 méteren belül, és ha intett mentem a vízzel. 9:45-kor már teljesen KO volt, ekkor már csak kb. 10 km volt hátra. Nem volt hajlandó kommunikálni, sem enni, sem inni, semmi nem volt jó. Megint meg kellett volna állnia vécézni, de kifordult a toi toiból. Baloldalon a balatoni nyaralók miatt nem volt esélye elvégezni a dolgát, a jobb oldalon meg a löszös dombra már képtelen volt felmászni, így tehát összeszorított fenékkel menetelt tovább és persze ettől is rohadtul szenvedett.

Az utolsó frissítőpontra a 217,7 km volt kiírva, tehát 2,3 km volt még hátra. Attila folyamatosan futott, tudta hogy vége lesz most már, és vágyakozva nézte a hosszú egyenes út végét:

Mikor lesz már vége ennek az útnak? Sosem fog elfogyni. Hol van már az a kurva kerítés?!

Nincs már ivás, víz sem kell, csak mint a szemellenzős ló ment előre a cél felé. Egyszer csak megpillantottuk a kaput, valaki azt mondta még 300 méter van a célig, nem annyi volt, 400-500, de ez most már mindegy, ott hagytam, előre tekertem, ledobtam a bringát a célkapunál és vártam Ati befutóját, hogy felveszem videóra és megjelent a célegyesben, a szpíker felnyomta az adrenalit és Ati 29 óra és 47 perc versenyzés után átfutott a célvonalon. Vége, megcsinálta!

Családja hozta a polifómot, lefeküdt, ivott valamit és gyúrást kért. Levette a cipőjét, és a lábfején Szilvi egy rakás vízhólyagot szúrt ki. Kislábujjkörme leesett.

Testét a szabad felületeken össze csípkedték az éjszakai gyúrás közben a szúnyogok. Hónalja szétdörzsölve, alsó gatyája alatt tiszta seb a hajlata mindkét oldalon. Feküdt egy kicsit majd elaludt.

Fél óra után nagy nehezen betettük a kocsiba és az onnan kb. 5 percre található nyaralójukba vittük, ahol azonnal lefeküdt és normális ételt kért, de a sajtos tejfölös tésztából csak egy falat csúszott le a torkán. Fázott, megint elaludt.

Két órával később a számítógépére feltöltött képeket nézegette a kis buszban az autópályán hazafelé, egy csomó dolog felelevenedett benne. Hulla volt, de már mosolygott egyet-egyet.

Az én részemről annyit, hogy sötétedésig jól éreztem magam és örültem, hogy részese lehettem ennek az egésznek. Nem jött össze a verseny közben a balatoni csobbanás, fürdés, pedig tiszta verejték voltam, jól esett volna. Nem sikerült gofrit se ennem, a kedvenc palacsintázóm és lángosom meg éjjel zárva volt. A rajtnál fürdőgatyát vettem fel és később sem került elő a bringásgatya, de a fenekem a kb. 24 óra nyeregbenülés ellenére köszönöm szépen jól van.

Ami viszont sötétedés után jött már nem tartottam sem szépnek, sem jó bulinak. Nem láttam mást csak gyötrelmet és szenvedést, izomgörcsöt és térfájást, fájdalomcsillapítót… Nem kaptam kedvet hozzá, hogy máskor is jöjjek vagy hogy egyszer majd én is.. hárman, párban, aztán majd egyedül… nem, nem! De továbbra is MESSZIRŐL lelkes követője leszek az ultraversenyeknek. Attól függetlenül, hogy ez nem az én világom minden tisztelem azoké, akik ezt megpróbálták, akik végigmentek és azoknak is, akik feladták. Mindenki azért jött oda, hogy azt csinálja, amit szeret, úgyhogy szép volt lányok-fiúk, gratulálok!

ui:

A technika: egy iPhone 6-tal és 12000 mAh-s külső aksival csináltam végig a közvetítést, a GPS követést és a fotózásokat, képfeltöltéseket és a YouTube videómegosztásokat is. Elképesztő mi mindenre képes már egy lassan két éves telefon is.

Az összes fotó itt található.

És az utolsó órában találkoztunk az UB legemlékezetesebb figurájával is: 🙂