Most hétvégén egy felmérőt akartam futni, de sajnos senkivel nem tudtam időpontot egyeztetni. Ígyhát felütöttem a versenynaptárat. Murakeresztúron – Nagykanizsától még 15 km-re, a Horvát határnál – rendeztek egy versenyt. Nem volt kérdés, hogy szombaton bevállalom azt a kb. összesen 4,5 órás autózást. A tempomatot 130-ra állítottam és hasítottam az M7-esen. Nem előzőtt meg senki, autóval is alig találkoztam.

8:25 körül Kanizsán lefordultam Murakeresztúr felé, majd kb. 100 méterrel később két futócuccba öltözött embert láttam meg a beszélgetni a buszmegállóban. Azt hittem várják a buszt. Reflexből jobbra tartva lefékeztem és megálltam mellettük. Lehúztam az ablakot és kiszóltam: “Ti is a futóversenyre jöttök? Szívesen elviszlek benneteket!” A hölgy mosolyva válaszolt: “Köszi, de mi futva megyünk”. Ekkor ismertem fel, Lubics Szilvi volt, futótársával Bekk Csabával.

8:40 körül, elsőként érkeztem meg a murakeresztúri iskolához. Bementem és egy kedves hölgy, Dr. Rácz Erika – a főszervező – beinvitált a tanári szobába és teával kínált. Eközben egy férfi az okleveleket írogatta alá. Le akartak vinni megmutatni a Drávát. Régen éreztem ilyen őszinte vendégszeretetet, jól esett. Nagyon marasztaltak, de 9 után már mennem kellett kenni, öltözni, melegíteni.

3-6-12 és 21 km-es távok voltak, összesen 74 indulóval. Nagyon családias verseny volt. A 10 órás rajt után nagyon sokan voltak előttem, főleg az általános iskolások kezdtek be nagyon. Felvettem egy lendületes tempót és az első 5 kilit a kanizsai futóklub elnökével, az ultrafutó Rudolf Tomival futottam. A rövidebb távon indulók a megfelelő pontokon sorra fordultak vissza és hat km után már csak a félmaratonisták voltak előttem. 100 méterre futott el tőlem Tomi és egy másik srác. Ők vezettek én voltam a harmadik.

Kisebb dombok színesítették az útvonalat, és az összesen 200 méter szintes pálya rendkívül változatos volt. Terepen és aszfalton futottunk felváltva főleg erdős helyeken, de volt nehezebb homokos szakasz is. 9-10 km-nél már 500 méterre duzzadt az élboly előnye. Itt hirtelen felfrissültem és ritmust váltottam. Ezután viszont már nem láttam őket.

12 kilométernél egy kis tavacskát kerültünk meg, és egy kis hídon is átfutottunk. 13 km körül az egyik segítő drukkolt: “Hajrá, te vagy az első!”. Mi van? az nem lehet, itt valami gáz van. De a következő segítő is ezt mondta. Vajon Tomiék eltévedtek? 18 km-nél egyszercsak 300 méterre előttem megláttam őket. Begyújtottam a rakétákat, de nem értem utol őket, harmadiknak futottam be.

Lubics Szilviék, 12 km-en indultak. Miután mindketten megnyerték a kategóriájukat hazafefelé is futva mentek. Gondolom egy maratoni összejött nekik aznapra.

A szervezők zsíroskenyérrel, hagymával és teával vártak minket a célban. A zuhanyzáshoz még törölközőt is adtak, lesték minden mozdulatunkat, nagyon kedvesek voltak. Nem volt nevezési díj, ehhez képest ötcsillagos kiszolgálást kaptunk. Itt minden futó fontosnak érezhette magát.

Az eredményhirdetés is zseniális volt. 20 perc alatt lepörgették mind a négy táv összes kategóriáját. Ráadásul valahogy úgy tűnt, mintha a pódium előtt várakozó futók mindegyike kapott volna valamit.

Lesz még idén versenyük, szeretnék ide visszajönni. Köszönöm szervezők, viszlát Murakeresztúr!

És a dobogón: