Nem tudni mi okozta a porcleválásomat, erre utaló jel, hirtelen mozdulat, nem volt. Csak a külső szalag húzódása és a terhelésre jelentkező fájdalom volt, amit éreztem. Ez pedig egy tipikus hosszútávfutó sérülés. Mivel a pihentetésre és a gyógytornára sem javultak a tünetek, az orvos egy MR vizsgálatot kért, ami egyértelműen mutatta, hogy a baj valódi oka a térdben egy porc darab leválása.

A futás kiesését az úszással és a kerékpározással elég jó sikerült kompenzálnom. 270 km-t úsztam és közel 3500 km-t bringáztam idén augusztus 25-ig, amikor  a Bicskei Egészségügyi Központban az egy napos sebészeten megműtöttek. Ezt is egy nagy kalandnak éltem meg, csak úgy, mint a másfél évvel ezelőtti lágyék sérv műtétemet.

A déilből a vonat menetideje kb. 30 perc Bicske alsóra, onnan pedig szűk 10 perc séta volt a sebészet, így senkitől sem kértem segítséget, hogy levigyen. Annak ellenére, hogy műtét előtt álltam, teljesen nyugodt voltam. Altatnak, nem fáj semmi, csak utána a lábadozás lesz kicsit kellemetlen, de a dolgok mögött ott volt, hogy egy hónap múlva futhatok.

Az egynapos sebészet az intézmény egy modern, szépen felújított szárnyában található. Kedvesen fogadtak, átadtam a leleteimet és bekísértek egy három ágyas szobába. Megkaptuk szóban is a szokásos eligazítást, aztán beadták a nyugtató tablettákat. Nem sokkal később jött a sebész főorvos, mindenkit egyénileg üdvözölt és röviden vázolta kire mi vár. Majd a borotválás után egy tollal berajzolt egy nyilat a műtendő lábra.

Eljött a 10:30, és harmadikként én következtem, és betoltak a műtőbe. Egy hatalmas kerek lámpa fénye reflektorként világított, 5-6 zöld ruhás és maszkos ember szorgoskodott körülöttem. Olyan volt, mintha egy más, földön túli világba csöppentem volna. A két altatóorvos, már a vénámat kereste, sajnos csak harmadikra találták meg.

Közben a teljes bal lábamat elkezdték rozsdavörös fertőtlenítővel kenni, majd egy paravánt húztak elém és már nem láttam semmit csak az erős fényt. Az altatóorvos szólt, hogy most majd enyhe szédülést fogok érezni… aztán elment a tudatom.

30 perccel később arra ébredtem, hogy valaki arra kér, hogy fogjam át a nyakát. A műtős fiú volt, aki visszatett a kórteremben az ágyamra. A nővér infúzióra kötött, aztán egy bő óra alvás után, arra ébredtem, hogy teljesen kialudtam magam.

Még egy félórát várni kellett míg az infúzió lemegy, aztán fel lehetett kelni.

Bátortalanul álltam rá a lábamra, de feszülő, húzódó érzésen kívül nem volt fájdalmam, így meg is tettem néhány lépést. Már csak vizet kellett innom, kekszet enni és ha nincs hányinger és a vécézés is meg megvolt, akkor mehetek is haza. Végül azt mondták, hogy 14:30-ra jöhetnek értem.

Pinyó barátom hozott haza és kezdődhetett a lábadozás.

Az első 3 nap inkább a fekvésről, jegelésről és a felpolcolásról szólt, aztán egyre több kisebb sétát tettem. A műtétet követő 5. napon kipróbáltam a vezetést is, amit szintén gond nélkül ment. A 7. nap, múlt pénteken kellett visszamennem varratszedésre.

A doki kedvesen üdvözölt, és amíg az asszisztense leszedte a kötést, ő a monitorán megmutatta a térdem belsejében „leforgatott” műtétemet. Érdekes volt a videó, végig magyarázott. Egy kamerát és egy valamilyen fogó-vágó eszközt dugtak be két ponton a térdembe, a kamera nagyon élesen, egy fény kíséretében tisztán mutatta minden belső részét a térdemnek.

Aztán így búcsúzott:

„Szép a seb, mától érheti víz, holnaptól úszhat, a meleg vízben ücsörgést kerüljük még. Vasárnap mehet bringázni is, ha megy a 10 vagy a 20 perc, akkor mehet akár egy óra is. Kettő hét múlva indulhat a futás is, fogja érezni, hogy mennyit, de mindenképpen szépen, fokozatosan. A térde jó állapotban van, használja”

Kissé óvatosan, de elkezdtem az edzésmunkát:

Ma már kedd van és már úsztam 2 km-t és bringáztam 40 percet, és másfél hét múlva pénteken pedig futni fogok. A visszaszámolás végén járok: