Mivel az elmúlt két hétben is alig futottam, – és a gerincgyógyítás miatt több hétig nem is fogok – így a teljes leépülésem már folyamatban van. Most hétfőn hajnalban egy utolsó 6 km-el elbúcsúztam a futástól. Kissé romantikusra sikeredett, de nagy élmény volt.

Ez volt az a 3 km-es szakasz ahol futottam:

Legszívesebben hegyre mentem volna, de végül síkfutás lett belőle. Reggel 7 óra körül a budai rakpart végétől indultam és az északi vasúti összekötő hídon futottam át Pestre. Jó volt a hídon átfutni, a nap szépen sütött, szabadnak éreztem magam, könnyedén, jólesően mentem, töltődtem. Picit éreztem a derekamat.

A pesti oldalon a Váci úti Tesco mögötti részen fordultam és visszafelé gyönyörködtem a körülöttem lévő természeti csodákban. Első hely a használaton kívüli újpesti vasúti megálló volt.

Igazi múzeális rész, mintha megállt volna az idő. Kosz, mocsok és szemét mindenhol. A szemetesek csurig voltak, mindenfelé falfirka és bűz.

Átfutva a Váci út felett a Duna holtágát néztem fentről. Kikötők, hajók, és kajakosok a láthatáron. Szép. Aztán még a Duna előtt a bal oldalon egy kis farm, amolyan állatsimogató féle, kis tóval. Megálltam itt is fotózni, nézelődni.

Próbáltam lassítani a táv második felét, nem akartam tudomásul venni, hogy mindjárt vége.

Aztán a hídon elém tárult a napfényben pompázó a budai hegyek látványa.

Megszólalt a kis hang a fejemben: “fogsz még ott szaladni öreg!”. Egy óriási luxushajó ment át majdnem pont alattam.

Az utolsó kilométeren még kiélveztem minden ízét, másodpercét. Most a futás végén azt vártam, hogy bárcsak sosem lenne vége…

Visszatérek!