A NATO futáson zsinórban a harmadik alkalommal indultam most vasárnap. Az első két évben ezt a versenyt csillagos ötösre értékeltem (tavalyi posztom itt). Nekem nincsenek nagy igényeim, ha a pálya biztosított és a rajt is pontos, akkor minden egyéb hozzáadott apróság már csak hab a tortán. Az első két évben minden tökéletes volt, de idén mintha egy gonosz boszorkány megátkozta volna ezt a versenyt.

Tudtam, hogy nem vagyok jó passzban és messze nem lesz meg a 40 perces idő, de az előző két évben szerzett jó érzések mágnesként vonzottak ide. Egy klasszikus tízezer, egyszerűen isteni.

Beneveztem és ismét mérnöki precizitással terveztem meg mindent. 40 perc melegítést terveztem (a rajt 11 órakor volt), és ha minden optimális, 40 perc az út Szigethalomról az Andrássy útig. Ebben bízva pontosan 9:40-kor indultam el otthonról. Volt benne némi rizikó, de ezúttal ez egy cseppet sem érdekelt.

A Bajza utca és a Délibáb utca sarkán tettem le a kocsit, így 3-4 km-t tudtam melegíteni a rajtig, és így a végén a kb. 1 km levezetést sem tudtam elsumákolni. A chipet és a rajtszámot is fel kellett még tenni, ezért a tervtől kicsit eltérve csak 10:25-kor tudtam elindulni melegíteni. Az alagútban már szedni kellett a virgácsokat, hogy időben odaérjek a rajthoz.

Az alagút végén álltam meg gimnasztikázni. Ránéztem az órára: 10:46 volt. Úristen! 5 percnél nincs több időm a gimnasztikára, mert a rajthoz is még oda kell érni (kb. 1,2 km). Eddig mindig katonás pontossággal indították a futamot. Életemben még soha nem késtem le rajtot, és ez most sem történhetett meg. Egyszer láttam valakit, aki lekésett egy rajtot. Így fejezte ki a bosszúságát: 😉

Így most gyorsított eljárásban csináltam meg, azt a kb. 25 gimnasztikai és nyújtó gyakorlatot, amit ilyenkor szoktam. A végén ránéztem az órámra és 10:53 volt. Koppra fogok odaérni a rajthoz. Intenzíven százaltam a rajt irányába.

200 méterrel a rajtkapu előtt láttam, hogy sokan repülőznek még, így nem kellett tovább izgulnom, hogy lekésem a rajtot. Sőt, ahogy odaértem, láttam, hogy a sporik kígyózó sorokban állnak a buszoknál, hogy leadhassák a cuccaikat. (A Vérmezőn volt a rajt és a cél pedig a Városligetben. Külön busszal vitték át a cuccokat a célhoz)

Innentől kezdve pedig egy másik dimenzióban találtam magam. Nem hittem el azt, ami ezek után történt. Mintha a világ a feje tetejére fordult volna. Elindult az elvarázsolt futóverseny.

A rajtvonal előtt egy kocsi állt, hangszórókkal a tetején. Azt hittem álmodom, ugyanis nem pörgős AC/DC zene szólt a hangszórókból, hanem egy férfi hang mesélt egy mesét. Mi a fa…? Valami király kisasszony ruhájáról karattyolt. Inkábbb el is mentem százalni, ne is halljam. De azért megmosolyogtatott.

Kremmer Zoli volt a szpíker és be is mondta a mikrofonba, hogy csúszik a rajt 15-20 percet. He? Külsősként a buszhoz sorbanállók (cucc leadás) miatt tolták a rajtot. Dráma. Próbáltuk melegen tartani magunkat, százaltunk és nyújtottunk a rajtvonal előtt. 11:12-kor szóltak, hogy még kb. 15 perc lesz a rajtig. Aztán egyszercsak sípoltak és kiabáltak, hogy rajthoz (10:17), aztán Kremmi visszaszámolt, de 5-nél megállt. Mi van? A startpisztolyt nem sikerült kivenni a zacsiból, de 20 másodperc után: 4, 3, 2, 1 és rajt! Komolyan úgy éreztem, hogy egy mesében vagyok és csak álmodom, de reméltem, hogy lassan felébredek.

A stukker eldördült és elindultunk. Pár száz méter után azt éreztem, hogy kiállok, nem megy a futás. Egy km után egy rövid ideig jól esett. Aztán az egyik kanyarban két spori úgy kanyarodott, hogy masszívan bevágott elém. Megőrültetek emberek? Észre sem vették, hogy kizökkentettek a tempómból és nekem kellett figyelnem arra is, hogy ne akasszam össze a lábukat. Aztán ez megismétlődött mégegyszer a Lánchíd után is. Fasza! Kinek vagyok az útjában? Mi jöhet még?

4 km körül (16:58) elkezdett össze-vissza kalapálni a szívem. Megálltam. Viszonylag hamar újra tudtam indulni. Az Oktogonnál jött a következő dráma. A gyalogátkelőhelyen nem voltak biztosító emberek. A futók folyamatosan üvöltöztek a gyalogátkelőn a turistákkal. Én pont megúsztam, engem nem zavart meg senki, de nagyon sokan voltak mindkét oldalon az átkelésre várók.

Aztán egy kutyacsaholásra lettem figyelmes. Úgy ugatott, hogy azt éreztem mindjárt a seggembe fog harapni. Nem támadott meg, de mellettem futott. A kifújt levegőt ugatássá konvertálta. Nem kutya volt, csak egy futótárs. Pont két percig tartott mire rájöttem, hogy futó, és nem bírtam tovább. Nem vagyok egy hisztis fajta, de nem bírtam hallgatni. Menekülnöm kellett ebből a közegből. A tempóm kb. 4:30-as lehetett. A tüdőmnek beszélgetős iram volt, de gyorsabban futni sajnos nem tudtam. Szerencsém volt, hogy az „ugatós” végül leszakadt.

Aztán egyszer csak 5 km után egy ismerős arc futott el mellettem, ránézésre 3:45-ös tempóban. Hajduska Balázs volt, aki tavaly 36 perc körüli tizest nyomott ezen a versenyen. Mi a fene folyik itt? Miért 5 km-nél kerül elő Balázs? Szopatnak itt engem rendesen. Nem baj, nyugszik a beteg! Csak szépen lassan tovább.

Azt hittem, itt már minden rendben lesz, befutok 45 percre, de itt még nem volt vége hányattatásaimnak.

A rajtszámom, amelyet négy ponton rögzítettem, felül mindkét helyen kioldott. Az izzadástól a szar papír alapú anyag elgyengült. Csak a kedvező széliránynak köszönhettem, hogy nem fittyent le (nyilván nem a gyilkos tempómnak). Aztán a jobb alsó oldala is leoldott. Utána is kaptam, mert azt hittem elhagyom, de nem. Nem szórakoztam vele, leszakítottam egy km-re a céltól és a kezemben vittem tovább. Így nézett ki a végére:

A varázslat valahol itt ért véget és visszatértem a valóságba. Kremi a befutó előtt rámkiabált a tömegből, drukkolt. Imádom a srácot. A célzónában a kordonon kívülről rám szólt Kedves Roland. Ő második lett a versenyen. Majd kicsit később megtaláltam Balázst is, aki egy 3:28-as hegyi maratonon volt túl és ezért itt most a mezőny végéről idult. Ezért ment el mellettem olyan későn.

Kicsit megkönnyebülve kezdtem el a levezetést az autóm felé.