Régóta terveztem, hogy végigjárom a Kéktúra teljes szakaszát (1160 km), de eddig csak ízlelgettem. Idén adott egy kis löketet, hogy egy barátom is kedvet kapott, de annyira, hogy májusban komplett túrafelszerelést vásárolt és megvette a túra hivatalos pecsételős füzetét is.
Elkezdtük tervezgetni, hogy hogy fogjuk megcsináljuk az első, Írottkőtől Sárvárig tartó 71 km-es szakaszt. Mindkettőnknek viszonylag jó az állóképessége, de mivel a túrázáshoz edzetlenek vagyunk elfeleztük a távot. Azt terveztük, hogy Tömördön megalszunk majd, így az első nap lankás 30 km-e után, másnap egy viszonylag sík 40 km lesz majd az adag Sárvárig.
Úgy gondoltuk, hogy kocsival lemegyünk Sárvárra és onnan elbuszozunk az Írottkőhöz. Aztán kiderült, hogy az Írottkőhöz nem lehet sem a magyar, sem az osztrák oldalról feljutni járművel, csak gyalog. Tőlünk a legközelebb Velemből lehet felmenni gyalog, ami kb, 4,5 km 500 méteres szinttel. Vagyis ahhoz, hogy egyáltalán elkezdhessük a túrát, kell egy komolyabb erőpróba is, így az első nap nem 30, hanem kb. 35 km lesz majd.
Mondtam Pinyónak, hogy én azért előtte „bemelegítésnek” túráznék egyet. Meg is beszéltük, hogy akkor kezdjük közelebbről a kéket, így adta magát a hozzánk legközelebbi a budai szakasz. Kinéztem a (27 szakaszból a 13.-at) Piliscsaba – Hűvösvölgy etapot, amely kb. 23 km közel 600 méteres szintemelkedéssel. Múlt csütörtökön megvettem én is a túrafüzetet és szombat reggel le is parkoltam a célállomáson, a P+R parkolóban Hűvösvölgyben.
Nálam egy 10 literes kis hátizsák volt a kis növényhatározóval, három szendviccsel és egy liter vízzel. Pinyó viszont nem viccelt. Az egykor a francia idegenlégiót megjárt barátom azt mondta, hogy olyan feltételekkel túrázik, mintha több napra mennénk. 40 literes hátizsákjában sátor hálózsák, váltóruha, kaja és innivaló is volt. És persze 3 kés, amit nem hittem el, de egyet megmutatott a buszon.
Bő egy óra alatt busszal és vonattal elértük az indulási pontot Piliscsabán. Pecsételéssel indítottunk. Egy villanyoszlopra van felrakva egy fém nyitott dobozka, amelyhez oda van láncolva a pecsét. (tintapárnát vittünk)
A túra eleje a kis város utcáin halad. Az útba eső temetőbe bementünk és megnéztük a Kéktúra első teljesítőjének a 73 évesen elhunyt Horváth József sírját (ami klasszul jelzett).
A kis templom térhez érve nem volt kék jelzés, amely a templom felé mutatott volna, ezért tovább mentünk egyenesen, de 100 méter után visszafordultunk, mert nem láttunk kék jelzést. A térkép segítségével megtaláltuk a helyes utat. Ez volt az egyetlen bizonytalankodás ezen a szakaszon.
Egy hosszú egyenes aszfaltút vezet ki a városból, aztán beértünk az erdőbe.
Kellemes erdei szakaszon a Kőrisvölgyben haladtunk, majd a Bükkös-árkon kapaszkodtunk felfelé és én már nagyon vártam, hogy a Nagyszénás csúcsára érjünk. Ez valahogy nekem egy ikonikus hely, olyan innen a kilátás, mintha nem is a budai hegyekben, hanem az Alpokban lennénk.
Pár fotó után megkezdtünk Nagykovácsi fölött a meredek ereszkedést és a Zsíros-hegynél meglett a második pecsét is. Itt kb. 13 km-nél jártunk és 10 km várt még ránk Hűvösvölgyig. Fáradságnak nyoma sem volt, így jó hangulatban folytattuk utunkat a Remete hegy felé.
Egy nagyon meredek sziklás lejtő után elértük a Remete-szurdokot, ahol még bementünk a Remete-barlangba, majd a szurdokból kiérve beértünk a lakóházak közé Máriaremetére.
Az utolsó 4-5 kilométer már lakóházak között vezet, nem gondoltam, hogy mégis élmény lesz, hiszen pazar villák vannak végig. A Náncsi néni vendéglője mellett elhaladva kiértünk a Nagy-rétre, ahonnan már hamar megérkeztünk a kisvasúthoz, a szakasz végéhez. (pecsét a kisvasút peronján van)
Haza felé a kocsiban beszélgettünk, hogy ki mit csinál másnap. Mondtam, hogy én 14 et futok, erre Pinyó megkérdezte: „nem futjuk le a következő szakaszt? az pont 14.” Jó ötlet volt. Másnap 10 kor ismét Hűvösvölgyben voltunk.