2013-ban már indultam itt a 17 km-es távon és azóta minden évben tervben volt, hogy a hosszabb, 27 km-es távon is elindulok. Volt úgy, hogy neveztem, de nem tudtam elmenni. Vagy műtöttek, vagy sérült voltam, de az elmúlt négy évben ez a verseny rendre kimaradt.

Amúgy is nehéz bekerülni a rajtlistára, hiszen a létszám 200-ban maximált és a nevezés indítását követően 30 percen belül elfogynak a nevezések. Naivan, egy hónappal előtte próbálkoztam nevezni, de persze nem volt már hely.

Írtam is a Csanyának (A fő szervező), hogy hogy tudnék bejutni, de csak az esemény facebook oldalát tudta ajánlani, hátha ott valaki lemondja és átadja a nevezését. Így is lett. Egy héttel a verseny előtt – amikor már majdnem átterveztük az edzéstervemet – írt egy lány, hogy lesérült és átadná a nevezését. Egy órán belül le is rendeztük a dolgot és kezdődhetett az egészséges izgalom.

Alapozunk, a hegyi futás már része az edzéstervemnek, így már harmadik hete csütörtökönként kb. 14,5 km-t futok hajnalban 320 méteres szintemelkedéssel. Gondoltam, egy félmaratoni verseny + ez a pár hegyi futás a teljesítéshez elég lesz, de vélhetően nagy halál lesz a vége hiszen a 27 km-hez 822 m szintemelkedés is tartozik, ami azért ebben az állapotomban durva.

Nem komplikáltam túl a dolgot, de csütörtökön jött a hír, hogy 15 centis hó is lesz, így aztán már tényleg nem futóversenyre, hanem túlélőgyakorlatra számítottam. Izgultam is, hiszen így, ez az egész akár egy maratoni táv síkon történő teljesítésével is felérhet.

Természetesen mindent pontosan meg kellett terveznem. A pálya első 4 kilométere szinte végig emelkedik, utána 5 kilométertől 9-ig ismét. A frissítőpontok 5-14-22 km-nél voltak. Ezt figyelembe véve úgy döntöttem, hogy nem cipelek magammal felesleges terhet az első 5 km en, így üres hátizsákkal vágtam neki a távnak. Három energiazselét vittem csak magammal.

A rajtot követően igyekeztem minél előbbre helyezkedni, hiszen az első aszfaltutas kilométer után erdei, egy sávos ösvény következik, ahol előzni csak a szűz hóban lehet, ami alatt nem tudni mi van. A kitaposott út viszont egy sávos.

Kényelmes volt az iram, nagyon figyeltem a pulzusomra, nem engedhettem 155 fölé, félve a korai elsavasodástól. 25. hely környékén voltam az ösvény kezdetén és teljes nyugalomban beálltam az előttem futó iramára, 153-as pulzussal utaztam. Az ösvény klasszul ki volt taposva, de azért minden figyelmem a talajra irányult, mert sok kő és faág akadt a hó alatt, és ahol az előttem futó hölgy megcsúszott, oda én nem léptem. A szinttérkép:

4 kilométernél volt egy kis eltévedés, de utánunk kiabáltak, hogy rossz felé megyünk, így 30 méter után visszafordultunk és a helyes úton folytattuk a versenyt. Tökéletesen ki volt szalagozva a pálya, ha figyel az ember nem lehet eltévedni. Nagyon profi volt a rendezés.

Az 5 kilométeres frissítőponthoz érve, megálltam és megtöltöttem a hátizsákom egy literes víztartályát, kb. 0,6 dl izotóniás itallal. Nem hordok ilyen hátizsákot soha, így nagyon béna voltam, sok idő elment. (kb. 2-3 perc) Poharat vinni kellett, mert a frissítőpontokon nem volt. Ittam is a kis poharamból 4 dl izót, és folytattam a versenyt visszacsúszva a kb. 40-50. helyre. (a helyezés itt nekem nem volt érdekes) A pályatérkép:

Egy rövid sík szakasz után Nagykovácsiból ismét felfelé vezetett az út kb. 4 kilométeren keresztül, a csúcs a Nagyszénás volt. Nagyon figyeltem a pulzusra, 152-154 között mentem, és bizony párszor bele kellett sétálni a meredek emelkedőkbe. Néha itt már bele kellett futni a szűz hóba, hiszen pár túrázó is volt a pályán.

-3 fok volt, de sütött a nap, így melegebbnek éreztem a hőmérsékletet. Szép lassan felértünk a Nagyszénás tisztására. Elképesztő volt a kilátás, többször elővettem a telefonomat és úgy vaktában lövöldöztem, persze volt ami jól is sikerült, tényleg mintha az Alpokban lettünk volna. Szasza is fotózott bennünket:

1 óra 10 percnél, 10 km nél úgy döntöttem benyomok egy energiazselét. Ittam is rá érzésre két deci izót. A szénásról lefelé vitt az út Nagykovácsi központjába. Nem tudtam gyorsan futni, mert fostam az eséstől. Páran úgy futottak el mellettem, mintha pályán 800 métert futnának. Irigyeltem a bátorságukat, nekem ez sajnos nem megy.

Nagykovácsiban 1 km aszfalt következett, majd jött a 14 km-es frissítő állomás. Itt megittam 4 dl izót és még volt a hátizsákban 4 dl. A 22 km es frissítópontig ez elég lesz. Itt már túl voltunk az 500 méteres szintemelkedésen és egyre többet kellett sétálnom a meredek emelkedőkön. Volt erőm, azzal nem volt gond, de a lábizmaim úgy tűnt teljesen elfáradtak a csúszós, havas úttól.

Még 16 nál egy-egy sík szakaszon sikerült klasszul nekiiramodni, de itt már a terephez edzetlen izmok nem engedtek futni. Sorban előztek. Nem zavart, inkább az zavart, hogy egy kitaposott ösvény volt, és így nem nagyon tudtak előzni, így többször félreálltam, és elengedtem ha beért valaki.

2 óra futás után gondoltam benyomok még egy energiazselét, rászívtam 2 dl izót a zsákból, de a csoda nem jött, egyre lassultam. Persze a pulzusom már rég zsírégető tartományban volt, 140-el kezdődött és folyamatosan csökkent. A pulzusgörbém a versenyen:

A tarnai pihenőnél:

Az utolsó frissítőállomáson ismét megittam kétszer két deci izót és jöhetett az utolsó 33 emeletnyi lankás szintemelkedés. Egyszerűen nem bírták a lábaim, a legtöbbet sétáltam, már 130-al kezdődő pulzussal. A lábaim nem akartak engedelmeskedni.

Volt nálam egy ampulla magnézium, de nem volt izomgörcsöm, csak izomfáradságom, így ez nem segített. Az utolsó 3 km már lejtett, így már tudtam kocogni, de csak kocogni. Szépen mentek el mellettem a sporttársak folyamatosan.

Végül beértem a célba 3:12-es idővel kb. a 70. helyen. Komolyabb fizikai fáradságot nem éreztem, mert pótoltam mindent, de a lábizmaim fájtak, főleg a combfeszítőm a lejtőktől.

A célban megettem a finom gulyáslevest és indultam is gyorsan haza.

Kár, hogy nem tudtam többet gyönyörködni a tájban, muszáj volt folyamatosan a talajt pásztázni, hogy hová léphetek, de jó érzésekkel jöttem el, és úgy, hogy vissza szeretnék jönni ide, de persze edzettebben, jobb állapotban.

Fotók: terepfutas.hu, szaszafotó