Mindig is a gyors meggazdagodás híve voltam. Valahogy nem tudtam belenyugodni abba a sorsszerűségbe, hogy hivatalnokként napi 8 órát dolgozva üljek egy munkahelyen és 65 évesen nyugdíjas koromban számolgassam az összekuporgatott nyugdíjelőtakarékosságomat. És most végre elért engem is a változás szele.

A Budapesti Atlétikai Szövetség ugyanis versenybírói tanfolyamot hirdetett. A pénzt, az időt és a fáradtságot nem sajnálva azonnal jelentkeztem is. Sajnos eddig elkerülte a figyelmemet, hogy van ilyen képzés, pedig ez folyamatos. A versenybíróság nekem mindig az idősebb korosztályt jelentette. Fiatal versenyző korom óta naívan azt hittem, ahhoz, hogy valaki pályabíró legyen, el kell érnie a nyugdíjkorhatárt. De most már tudom, hogy ez nem így van. A szövetség ugyanis tárt karokkal várja a fiatal generáció tagjait.

Láttam, hogy több futóismerősöm is csatlakozott a meghirdetett eseményhez. Örültem, hogy nem leszek egyedül és vártam, hogy végre újra az iskolapadba ülhessek. Hétfő esténként összesen 6 alkalommal van előadás. Természetesen elkezdtem a diákcsínyeket is. Itt éppen egy futónagykövetnek mutatok szamárfület:

Legközelebb a rajszöges trükköt fogom bevetni. A múlt órán egyébként az ugró- és a dobószámokat vettük.

Csakúgy szívom magamba a tananyagot. Súlylökésből már teljes a tudásbázisom, nem tudnak megfogni. Itt éppen a távolugrást vesszük:

A múlt éjjel már azt álmodtam, hogy én emeltem fel a fehér zászlót távolugrásnál, amikor éppen valaki világcsúcsot ugrott. Nem is a versenyzőt nézte a közönség, hanem engem tapsoltak, milyen fantasztikusan végzem a munkámat. Rendkívül szerényen a versenyzőre mutattam, hogy inkább neki szóljon a taps. Egészen zavarba jöttem.

A tanfolyam végén a sikeres vizsgát követően, harmadosztályú versenybírói minősítést kapok és elindulok dicső utamon a ranglétra legalsó fokáról.

Kellemesen csalódtam egyébként már az első előadáson. Azt gondoltam, hogy talán majd öten-hatan leszünk, de nagy megdöbbenésemre kb. 50-60-an ültünk az előadóban. A hallgatók között vannak magyar élvonalbeli atléták és futónagykövetek is. Itt éppen a XX. század egy maratoni országos bajnoknője jegyzetel:

Úgy látszik a munka szépsége mellett nem csak én látok ebben az egészben kiváló üzleti lehetőséget.

Öt év múlva ilyenkor már bejártam az ország összes atlétikapályáját és mindegyiket kicsit a sajátomnak érzem majd. Aztán jöhet a nemzetközi karrier. Istenem! – bejárom majd a világot: Ausztrália, Japán, Dél-afrika, Kenya, Mexikó stb. és hülyére keresem magam. Látom magam nyugdíjasan dúsgazdagon a jachtomon, ahol a pénzem számolatlanul hever a kabin padlóján.

Tetszik ez a versenybírósdi és az „utam” végén majd elmondhatom, hogy legalább olyan dolgot csináltam, amit szerettem. 😉