Augusztus első két hete nyaralással telt, kisebb futásokkal tarkítva, de harmadik héten már rendesen futottam. A hét végén gondoltam ideje felmérni az állapotomat. Az idei hosszú sérülésem miatt egyetlen célom van ebben az évben: szeretnék 10 km-en minél közelebb jutni a 40 perchez.

Régóta szerettem volna kipróbálni a pulzus kontrollt, ami teljesen távol áll tőlem, de talán most a gyógyulós fázisomban jobb lehet a gerincemnek, mint a sok gyorsabb résztáv. (ezt csak én gondolom így) Az elmúlt egy hétben egy Polar óra segítségével már folyamatosan nézegettem a pulzusértékeimet. Szakedző segítségét kértem és küldtem is neki folyamatosan az edzésen mért pulzusadatokat.

Augusztus 22-én szombaton rendezték Pusztaszabolcson a Négy évszak maraton nyári etapját (10,6 km). Fura visszanézni az edzésnaplómat, ugyanis tavaly ilyenkor már több mint 20 versenyen túl voltam. A gerincem rendbetétele óta ez volt az első, és idén a második versenyem. Azt reméltem, hogy 4:25-4:30-as iramban le fogom tudni futni a távot. Az edzői utasítás csak annyi volt, hogy 155-160-as pulzus féltávig, aztán visszafelé 160-165. A versenynek semmi tétje nem volt, csak kíváncsi voltam mit tudok viszonylag edzetlenül.

Bő egy órával a rajt előtt érkeztünk a helyszínre egykori mesterünkkel Madaras Istvánnal és Béres Attilával.

Elsőnek neveztünk, aztán 9:20-kor indultunk is melegíteni. (3 km gimn. 10×100) Rejtély számomra, hogy miért, de a rajt előtt Attila benyomott egy energiazselét.

A verseny családias volt, kb. 50-60 induló és pontosan 10 órakor el is rajtoltunk. Az első km-en kényelmesen futottam, vártam, hogy elérje a pulzusom a minimum értéket a 155-öt. Nem foglalkoztam senkivel, és a tempóval sem, csak a pulzusomra figyeltem. Nagyon jól esett a futás, szinte könnyen ment. Attila velem futott és két km-nél benyomott valami poént és elröhögtük magunkat.

Éreztem, hogy neki is lassú, ahogy futok, de mégis mindig visszalassult hozzám, és velem jött. A 8-9. helyen futottunk a szembe szélben és egy kisebb bolyt vezettünk. 3 km-nél a pulzusom már 160 volt, mindig feljebb ugrott egy-két ütéssel, de mindig visszavittem 160-ra. 23:22-es idővel fordultunk, és ezután kicsit könnyebb lett minden, mert jött a hátszél. Itt elkezdett szétszakadni a boly és a szívem 6 km után már a legmagasabb pulzusértéket verte. (165)

Ez a tempó (kb. 15 mp-cel gyorsabb, mint odafelé) is teljesen jó volt, nem kellett szenvednem, nagyon élveztem, hogy újra versenyezhetek. A távolból látszott a 6. és a 7. helyezett, mentünk fel rájuk. Attila nagyon jól nyomta a terepcipőjében és az “átengedett a hegy” feliratú pólójában, amit egy 147 km-es Ultrakék nevű verseny teljesítéséért kapott.

Jól pörgött a lábam, a gerincem is hibátlan volt. Attila végül nem bírta tovább és 8,5 km-nél nekilódult, nekem meg kioldott a pulzuspántom. Egy kis tötymörgés következett, de hamar visszakapcsoltam. 167-et vert a szívem, vissza kellett fognom ismét. 9,5-nél Béri már 50 méterre elhúzott tőlem és innen már nem nőtt köztünk a távolság. 10 km-nél (42:58) gondoltam, hogy én most már leszarom ezt pulzust és odaléptem. Kicsit az atlétikapályán éreztem magam, úgy éreztem, hogy száguldok. (a pulzus 172 volt).

A cél előtt pár méterrel utol értem Bérót, de ő futott át először a célvonalon. Az időm: 45:28 volt, (oda 23:22, vissza: 22:08) az átlagiram pedig 4:16-os, amitől teljesen boldog voltam. Úgy éreztem, hogy maradt még bennem. Tavaly februárban a VB-re készülve futottam itt és akkor pulzuskontroll nélkül is kb. így sikerült: 23:04-re futottam 22 percet. De nem akarok igazságtalan lenni, most még csak kóstolgatjuk egymást ezzel a pulzus izével, ami egyelőre nem a kedvencem, de úgy vélem jó kezekben vagyok.

Végül a 4. és az 5. helyen végeztünk a korosztályunkban, mesterünk pedig példamutatóan az első helyen:

A rendezők ismét bizonyították, hogy szerény körülmények között is lehet jó hangulatú, élvezetes versenyt rendezni.