Reggel 9 felé indultunk tovább, és tudtuk, hogy a legfárasztóbb 110 km következik. A 7-es úton végig, aztán a Velencei tó déli partját érintjük, majd Martonvásárnál jobbra Ercsi felé, végül komppal át a Csepel-szigetre és onnan haza. Utolsó nap, mese nincs, haza kell érni.
Különösebb látnivaló nem volt ezen a szakaszon, csak az egyetlen oázis, a Velencei tó. Talán 30 km-t mentünk a sóstói kempingtől, aztán megálltunk frissíteni. 30 percre sikeredett a kiállás.
Nehéz volt újra elindulni, de a fiúk mögött tekerve húzattam magam. Így ment ez Fehérvár előttig, amikor lekanyarodtunk az elkerülő 2×2 sávosra. Amikor leértünk már láttam, hogy ide nem szabad behajtani (bár kerékpárt tiltó táblát nem láttam), de a srácok integettek, hogy menjek, mert jó lesz ez. Nem mentem, visszamentem a főútra és keresztültekertem Fehérváron. Ekkor már éreztem, hogy nem találkozom aznap a srácokkal.
A Velencei tó déli partja felé tartottam, már majdnem Gárdonyban voltam, amikor hívtak, hogy ők is visszafordultak, mert a 2×2 sávos út az autópályára vitte volna őket. Sukorónál újra hívtak, hogy hol vagyok. Hát én a tervek szerint a déli parton voltam. 5 éves koromban jártam itt utoljára. Végigtekertem a strandokon és mártóztam egyet a tóban. Aztán kaja után néztem, de olyan sokan voltak mindenhol, hogy reménytelennek tűnt. Végül találtam egy helyet, ahol 10 percre ígértek lángost és volt kész kürtöskalácsuk is, így ez volt az ebédem.
Velencén aztán mégis megláttam a fiúkat, kb. 200 méterre voltak, amikor éppen a 7-es útra hajtottak fel. Mentem utánuk, de csak távolodtak. A forgalom egyre nőtt, kifejezetten büdös volt a kipufogógázoktól. Alig vártam a martonvásári elágazást Ercsi felé.
Innen már szinte forgalmatlan, de hasonlóan forró útszakaszon mentem. Gondolkodtam is, hogy a srácok biztos el fogják érni a 16 órás kompot, és majd megvárnak, amíg átérek a 17 órással.
Az M6-os felett áttekertem és két 16 év körüli srácot értem be, akik szakadt bringákkal voltak. Az egyiknek nagy vágás volt a jobb lapockájánál és félig kopasz volt, a másiknak meg alig volt foga. Egyszercsak visszaelőzött a kopasz. Na gondoltam itt végem, az övtáskámat akarják! Próbáltam viccesen elütni a dolgot. Mondtam is a kopasznak: „verseny?”. Kaján mosoly az arcán és mondta, hogy persze! Innentől kezdve a fogatlan is megtáltosodott és folyamatosan, teliszájjal mosolyogva tekert.
Mire beértünk Ercsibe eléggé lihegtek. Eljátszottam a hülyét, hogy nem tudom merre van a komp és ők szó nélkül elkísértek, nagyon készségesek voltak és meséltek. A megdöbbentő számomra az volt, hogy a kopasz srác elmesélte, hogy most gyógyult ki a rákbetegségből, amely a jobb lapockájából indult ki ezért kioperálták és a kemó után rendbejött. Szóval nem akartak megölni, sem pedig kirabolni.
20 perc volt még a komp indulásig. Térdig merültem a Dunába, nagyon jól hűtött. Átkompoztam és a kompról láttam bringákat a túloldalon, gondoltam ott röhögnek rajtam és majd az utolsó huszast együtt nyomjuk.
Nem voltak ott. Mint kiderült tovább mentek a a 7-es úton nullás felé, és a Pinyó még a nullás előtt megkapta a harmadik defektjét. Szigetújfaluból búcsút intettem Ercsinek és egy rövid frissítés után elindultam az utolsó etapra.
26-tal toltam, szinte megtáltosodtam a végére és fél hét előtt értem haza. A bringám tehát végül kibírta az utat, a 320 km-t. Kedden este néztem rá újra. Hátsó kerékdefekt.
Függöny!