Sok volt az út előtt a szerveznivaló, picit stresszesen viseltem, pár órákat tudtam csak aludni. November elsején, szerda este érkeztük meg. Péterék elhoztak a reptérről és rögtön ágynak is dőltünk, de aludom ismét csak pár órát sikerült. A két lányomat is vittem, hogy megmutassam nekik is a várost, így a csütörtök és a péntek egész napos városnézéssel, és egy-egy esti átmozgatással telt.
Szombaton elmentünk az Expo-ra felvenni a rajtszámot. Ez hatalmas élmény volt. Egy dolgot szúrtak el a szervezők, hogy a férfi pólóból csak “s” méret volt, így a legtöbb indulónak postázni fogják ezeket valamikor decemberben. Sebaj. (még nem jöt meg)
Délutánra már nem terveztem városnézést, csak pihenést. Hazafelé azért még a 42. utca metrómegállója emlékeztetett lesz másnap. Sikerült korán feküdni, de ismét nem sikerült pár óránál többet aludni…
Este már mindent összekészítettem. Rajtszámtartó övbe 4 db energiazselé, 6 db sótabletta (I:am), és pár db pzs került. 14-15 fokot mondtak a versenyre, így rövid ruhára felvettem még egy melegítőt és egy kabátot. Ezek olyan ruhák voltak, amiket már nem hordtam, nem sajnáltam őket kidobni a rajtnál egy erre a célra kitett konténerbe. Az út a rajthoz meglehetősen kalandos volt.
Hajnalban volt itt az óraátállítás, így idén másodszor is nyertem egy órát és 5:25 kor keltem az új idő szerint Péteréknél, Mamaroneckben (pár városra van csak New York City-től). Manhattan délnyugati csücskéig levitt hajnalban autóval. Itt volt a Staten Island-ra menő komphajó, amely 7 kor indult. (20 perces út)
Szépen elsuhantunk a szabadságszobor mellett és a kikötés után pár perces séta következett az iskolabuszokhoz. (ezek vittek még a rajtzónákhoz) Itt már az önkéntes szervezők végig tapsoltak, szinte őrjöngve nyomták az adrenalint. Rázott a hideg.
Akik átlátszatlan szatyrokban, zsákokban vitték a futáshoz szükséges kellékeket azoknak le kellett cserélniük átlátszóra. Mindenkinek adtak a szervezők.
A busz út kb. 45 perc volt, nagyon lassan mentünk. Végül fél 9-kor szálltunk ki a rajthely közelében. Bő 40 percem volt még a rajtig, de újabb biztonsági ellenőrzésen kellett keresztül menni, ami plusz 10 percet jelentett. Itt várakozás közben gyorsan kentem egyet sportkrémmel, a hajlatokat nívea krémmel, és leragasztottam a mellbimbókat.
Ellenőrzés után séta a rajtzónák felé. Itt elkezdtem kocogni. Aztán rájöttem, hogy nagyon kell sietnem, mert 8:45 kor (kb. 25 perccel a rajtom előtt) lezárják az első hullám rajtzónáját, így gyors vécézés után futottam tovább a rajtzóna felé, de elbizonytalanodtam. A rendezők kis piros szívecskés táblát tartottak a kezükben, amelyre rá volt írva, hogy: “kérdezz”.
Gyors útbaigazítás után új irányba indultam, és abban a pillanatban ezt halllottam a hangfalakból: “Az egyes rajtzónát lezártuk, aki nem jutott be ne aggódjon, a következőben el fog tudni majd indulni” Fasza, lekéstem. 100 méterre voltam, azért megpróbáltam. Késtem ugyan egy percet, de szerencsére rugalmasak voltak és még beengedtek.
Egy kilit így sikerült melegítenem, aztán tudtam egy nagyot még nyújtani, de a százakra már se hely nem volt és idő sem jutott. A reggeli 7 fokból itt már 13 körül volt. Megszabadultam az elhasznált meleg holmijaimtól és a tömeg előtt a kapuk megnyíltak a rajtvonal felé. Több száz métert sétáltunk, a tömeg felturbózott állapotban volt. Mindenki pacsizott mindenkivel. Már közel jártuk a rajthoz, amikor egy kb. 20-30 fős rendőrcsapat mellett sétáltunk el, akik mosolyogva, tapsolva, kiabálva bíztattak minket. Rázott a hideg. Ez minden fáradságot, és kialvatlanságot feledtetett.
A rajtvonaltól kb. 150 méterre lehettem, amikor a szpíker nyomott egy nagy dumát, mi meg őrjöngtünk tapsoltunk, majd megszólalt maxon Sinatra-tól a New York, New York – amit az elején együtt énekelt mindenki. (persze ezt pont nem vettem fel) “I want to wake up in the city…” – nagyon nagy hangulat volt. Aztán eldurrant a rajtstukker. 2-3 perc alatt értem a rajtvonalhoz, elindult az őrület. Valahogy így volt:
A három rajtzóna
A Verrazzano híd lábától át kellett futni a kb. 3 km hosszú hídon. Az első 1,5 km végig emelkedett. A híd közepén – amikor az emelkedő véget ért – valaki kiabált a tömegből: “lezúztuk az első hegyet”. Többen őrjöngve reagáltak is hangos “yeah” kiáltásokkal, tapssal.
A nagy lelkesedésben hamar fel is ment a pulzusom. Nagyon kellett figyeltem, hogy a 144-es értéket ne lépjem túl. A híd kétszer négy sávon tömve volt futókkal. Előzgetni később azért lehetett. Kellett is, mert sokan extrem tervezett időket adtak meg, hogy az első rajtzónába kerüljenek. A híd közepén értem utol egy 100 kiló körüli rendőr fickót, aki már itt zihálva tolta (nem tudom mi lett vele), meg sok idős nyugdíjas korú is volt még a mezőnyben.
A hídról lefutva több úton ment a mezőny, de valahol 5-6 kilométer körül – ahol már szellősebb volt – egybe értünk. A brooklyn-i szurkolás zseniális volt. A helyiek nagyon büszkék is, hogy ők a legnagyobb szurkolók. A KÁROLY-ból a ROLY-t átkonvertáltam ROY-nak és helyiek javaslatára rávasaltattam a mellemre. Így végig névre szóló szurkolást kaptam.
Már messziről hallottam, hogy “gyerünk Roy nyomjad”. Folytatom…