A felkészülésről itt írtam korábban, az első részről pedig itt.
Az első kilométer – kaptatva fel a hídra – 5:30 körül volt, aztán egy vegyes szakasz után csak lefelé futottam egy 4:22-est. Ez volt a leggyorsabb az egész versenyen. Az 5-km es részidő 25:14 volt. (Ilyen pulzussal edzésen az 5 km covid nélkül 20 perc lett volna, dehát ez van)
Mellém jött egy srác és drukkolt, hogy hajrá Hungary. Megköszöntem és is mondtam neki, hogy ő is nyomja. Megkérdeztem honnan jött. Az mondta ott lakik nem messze a rajttól Staten Islanden, de a csaja magyar. 🙂 Aztán egy japán csajhoz ment oda beszélgetni 🙂
Egyébként a kilométer jelzések csak 5 km-enként voltak, a pályát mérföldenként jelölték (26,2 mérföld). Hasonló volt a második 5 km is és a 10 km es részidő: 50:40 volt.
Közben a szurkolók egy halom vicces táblát tartva szurkoltak, íme néhány amire emlékszem:
„Fuss, mintha loptál volna valamit”, „Lassíts, próbálok mindenkit megszámolni”, „Fuss gyorsabban, 4-től meccs van”, „Kinek kellenek lábujjkörmök”, „Chuck Norris soha sem futott maratont”, „Hónapokat edzettem, hogy tudjam tartani ezt a táblát”, és az egyik kedvencem: „Hajrá Apuci!” (igen a lányaim:) )
Baromi jó hangulat volt, és olyan hangerő, mintha koncerten lettem volna. De persze 15-20 zenekar is volt végig a pályán fokozva hangulatot. A szurkolást nagyon élik a New Yorkiak. Ahogy hallottam simán egy szuper vasárnapi programnak tartják, hogy kimenjenek a futóknak szurkolni. De mégis nagy volt a szurkolói kontraszt.
Brooklyn ortodox zsidó negyedében nem voltak szurkolók, az utcán sétáló emberek még talán csak pillantásra sem méltatták a futókat. Ez kb. 2 km-en át tartott. Aztán érezhető volt, hogy hamarosan elhagyjuk ezt a részt, mert messziről, lépésről-lépésre erősödött a távolból a szurkoló tömeg hangja. 8 és 16 kilométer körül egy-egy sótablettát vettem be két deci vízzel és 20 km körül megettem az első zselét is. A részidő itt 1:44 körül volt. A pulzushatárt (144) tartottam, de a tempó egyre lassabb lett.
Féltáv körül, a következő emelkedő előtt ezt a táblát tartotta egy fickó: “ you will fuck this hill”.
Egy rövid wc szünet után már kalkulálgattam, hogy hamarosan valahol találkozom a szurkolói csapatommal. (22 km-nél sótabletta 2 dl víz) Közben ők már egy meglepetés táblával készülődtek:
23 km után megláttam Petit a jobb oldalon. Pacsiztunk egyet, de alig hallottam a zajban a hangját, azt üvöltötte: “ a lányok ott vannak a másik oldalon”. 50 méterrel később kb. a bal oldalon ott vártak a csajok a titokban elkészített szurkolói táblákkal. Nagyon megörültem nekik, de néhány másodpercnyi öröm pacsizás után folytattam az utat.
Peti felvette, valahogy így volt:
Erről szurkolótábláról sajnos nem sikerült élő fotót készíteni, de ezt is a drága csapat készítette saját kézzel:
Ezután – elhagyva Queenst – következett a Queensboro híd, szurkolók nélkül, újabb emelkedővel. Nagyon vissza kellett vennem a tempót sajnos. Már szinte csukott szájjal futottam annyira lassan mentem, de a pulzusom az egekben volt.
Innen már (24-25km után) folyamatosan találkoztam földön fekvő, ápolásra szoruló futókkal. A híd másik oldalán jött is a szirénázó mentő egy földön fekvő férfihoz. (26 km energiazselé hamm…)
A híd túloldaláról már hallatszott a manhattani szurkolók egyre erősödő hangja. Rákanyarodtunk a 1st Avenuera.
7 km következett nyílegyenesen, a pálya mindkét oldalán megszámlálhatatlan szurkolóval. Elképesztő, leírhatatlan volt a hangulat. A sokadik szurkolói táblát láttam ezzel a felirattal: “Pacsizz ide ha szingli vagy”. Rá is csaptam egyre. Hatalmas üdvrivalgást kaptam a kb. 20 fős női társaságtól. Menekültem is 😉
Kicsik és nagyok nyújtották be a tenyerüket a futóknak egy pacsira. Biztos adtam én is úgy százat, és a Roy szót is megszámlálhatatlanul kiabálták. Mosolyogva egy-egy kézi lájkkal, vagy visszatapsolva köszöntem meg a bíztatást.
28 kilinél ismét sótabletta volt a frissítő víz kísérője. Sokan – az amúgy is sűrűn lévő frissítőpontok mellett – privát frissítő standokkal segítették a futókat. Sokan saját költségen vásárolt banánt, pucolt narancsot kínálták, egy benzinkút dolgozói is kiálltak néhány karton 2-3 dl-es ásványvízzel. Ahogy haladtam előre egyre többen sétáltak már, vagy görcsöltek, vagy fekve várták a segítséget.
A frissítő pontokon volt minden: izotóniás ital, víz, banán, energiazselé stb. – bő volt a kínálat. Én természetesen inkább a saját otthon tesztelt, kipróbált „I:am” sótabletta és egy már bevált energiazselé mellett döntöttem.
16-17 fok volt már, a nap is szépen sütött, kifejezetten melegem volt. A tempóm egyre csak csökkent, az átlagpulzust szépen tartottam. Élveztem, kifejezetten éltem a pályán a számomra gyászos tempó ellenére. (31-nél zselé, 33 kilométernél sótabletta) A 30 km-es részidőm már csak 2:41 volt. 32 km körül egy újabb emelkedő jött és elhagytuk Manhattant. Néhány kilométeren át Bronx aszfaltját koptattuk, majd egy rövid kanyar után visszatértünk Manhattanbe, Harlembe.
35 kilinél fizikailag teljesen jól éreztem magam. Jól sikerült összeraknom a már jól begyakorolt frissítést. A 5th Avenue is lenyűgöző volt, jobbunkon a Central Parkkal. Fáradhatatlan, véget nem érő szurkolói tombolás balra és jobbra. 37 kilinél még egy zselét, picit később még egy utolsó sótablettát ettem, aztán befutottunk a Central Parkba. 39-nél már éreztem a combjaimat, és meglepett, hogy 140 alatt lett a pulzusom. Ez már az izomfáradság volt, itt már emiatt lassultam.
És ekkor a parkban újra megláttam a maroknyi kis szurkolói csapatomat, akik hihetetlen kitartással drukkoltak. Megálltam pár másodpercre lelkendezni, aztán mentem tovább az utolsó kb. 2 kilire. Valahogy így volt ez:
Itt már több sétáló volt mint futó.
Egy mérfölddel a vége előtt mellettem egy srác üvöltve spanolta a szurkolókat a feje fölött tapsolva kérte a még több bíztatást, – mint a profi atléták a világversenyeken – akik természetesen őrjöngve biztatták.
Érdekes, hogy az utolsó ezren kint voltak 200 méterenként a visszaszámláló táblák. Itt kb. 600-al voltunk a vége előtt:
Már nagyon vártam a célegyest, de egy kicsit kanyargós volt a Central Park odáig, de már egyre erősödtek a cél felől a hangok. A parkba, a célegyenesbe nem nagyon engedtek be senkit, csak külön engedéllyel lehetett bemenni, így ott már nem is voltak olyan sokan mégis klassz volt a végén befutni. Fel is vettem:
Hihetetlenül jó érzés volt, hogy ilyen állapotban sikerült egyáltalán végig mennem. A frissítés olyan jól sikerült, hogy nem is éreztem fáradságot. A lábizmok természetesen teljesen kimerültek. Tereltek minket tovább, megkaptuk a befutóérmet és egy poncsót. Egy km séta volt a kordonok között a kijáratig, ami kb. a 76. utcára vitt ki, a Central Park nyugati oldalára.
A „szurkolótábor” a 77. utca és a Columbus Ave. sarkán várt. Az első utam egy Dunkin Donutsba vezetett. Ennem kellett egy csokis fánkot, természetesen a Boston krémest 🙂
A statisztikáim itt találhatók, a strava tracket pedig itt tudod megnézni. Ez pedig egy a szervezők által készített egy perces videó:
A külföldi teljesítők többsége a verseny után még marad pár napot várost nézni és nyakukban a befutómedállal közlekednek. Így tettem én is. Rengetegen szólítják meg az embert az utcán, a metrón és gratulálnak. A metróban a 42. utcai megálló emlékeztetett az előző napi versenyre.
Nagyon köszönöm a profin felkészült szurkolóimnak az élményeket, a szellemes szurkolói táblákat. Köszönöm Tábi Ingrid, Tábi Iza, Szabados Kata, Szabados Kriszta, Krajczár Péter a sok-sok bíztatást.
Az élmény megvolt, tényleg fantasztikus, és életre szóló. Nem is lehet előre elképzelni akkora szuper dolog ez. Így egy cseppet sem sajnálom, hogy csak 3:56-ot futottam, de persze maradt bennem hiányérzet (ha már 3:10-re készültem), így két hét hosszas vívódás után beneveztem a Bécs maratonra. (2024.04.21) New Yorkkal ellentétben (ahol kb. 250m a szintemelkedés) ez a pálya szinte teljesen sík, és nagyon remélem, hogy sikerül egészségesen felkészülve megfutni életem első maratoniján, 1989-ban (Rank Xerox maraton a Népligetben) elért egyéni csúcsomat: 3:03,03.