Az Oktogonhoz közel egy kis utcában parkoltam le. 9:30-kor megnézem telefonon a maratoni rajt pillanatait, aztán kipattantam a kocsiból és szembe futva a mezőnnyel kezdtem melegíteni. Sima edzőcipőt vettem, mert úgyis sokat kap a térdem, egy puhább cipő meg jobban csillapít.

A combjaim helyén két oszlopot éreztem, fájtak az izomláztól. A nyújtás utáni százakra sem lazultam ki teljesen, de legalább tudtam futni valahogy.

A rajt előtti pillanatokban előjött a szokásos kis versenyizgalom. Hiányzott már a versenyzés, az egész hangulata. Az egyes rajtzóna jelen állapotomban erősen túlzó volt, mégis jobb ha engem kerülgetnek, mintha én kerülgetném a sok futót.

A tempóválasztást illetően nem volt elképzelésem. 50 perc körüli időre gondoltam, de nem fogadtam volna egy árva forintban sem, hogy valahol a közelében leszek. Egy dolgot tudtam, hogy ha fájdalmasan is, de végig fogom tudni csinálni.

A rajt után az első száz/kétszáz méteren még vitt a tömeg, de utána a mezőny szélére mentem és egy könnyen eső tempóra álltam be. Az egy kilométer részideje 4:33 lett, és nagyon jól esett, de minden lépésnél villogtak a combjaim, fájt. Az utazótempóm 4:45-4:50 között volt. Nagyon lassan jöttek a kilométerek, így még sosem vártam verseny közben a végét.

Fogalmam sem volt mi lesz majd 6-7 km-nél, hogy fogom-e tudni tartani az iramot, vagy jelentősen visszaesek majd. Az öt kilométer részideje 23:30 körül volt. Sajnos innentől sem fogytak gyorsabban a kilométerek, és minden lépés fájt.

A célegyenesbe érve néztem az órát a célkapun, 47-tel kezdődött az idő. Nem mintha számítana, de kicsit szaporáztam a lépéseket, hogy 48 percen belülre kerüljek. A hivatalos időm 47:49 lett.

Mit mondhatnék? Ennyire szarul nem éreztem még magam versenyen, de az időnek azért örülök és annak is, hogy a térdem jól van és futhatok. Innen már csak felfelé mehet… 🙂