A tavalyi futamon Kata lányommal indultam, aki idén is nagyon szeretett volna rajthoz állni, és persze megfertőzte Kriszta lányomat is, így mindkettőjüket beneveztem a futásra. A sérülésem miatt úgy terveztem, hogy csak szurkoló leszek, de aztán a sors közbe szólt.
A rajt előtt egy héttel Kata eltörte a kis lábujját, ezért Krisztát első brutálfutásán nem akartam egyedül hagyni, így vállalva a gyötrelmeket, úgy döntöttem elindulok vele, és ha nagyon fáj a térdem, majd legfeljebb kiállok egy DNF-el (did not finish).
Kriszta a rajtot követően nagyon gyorsan kezdett, igyekeztem visszafogni de sikertelen volt a próbálkozásom. Izgult nagyon és felszabadultan elfutotta az elejét, aminek az lett a következménye, hogy három kilométer után azt gondoltam itt a vége, feladjuk. De ő azt mondta, hogy szó sincs ilyenről, az ő neve mellett nem fog ott állni a DNF. Piffff… imádom 🙂
A táv közepén az erdőbe (kb 2 km folyamatos futás) már nem kísértem el, elkezdtem érezni a térdem, jött a fájás.