A kerékpáros balesetemről

Ahogy arról már bővebben beszámoltam, a három fő verseny júniusban meglehetősen kalandosan indult, de végül mind a három versenyen sikerült faragni a legjobb időmön. (Szerdai 800 m, St Pölten szombaton 800 m és vasárnap 1500 m)

Fejben viszont annyira elfáradtam ettől a héttől, hogy nem tudtam még hogy hogy csinálom tovább. Volt egy „B” tervem, hogy sokat bringázok és megcsinálom a Passau-Bécs/Budapest bringatúrát a Duna mentén. Én erre is komolyan készülnék, de pályaversenyzés mellett nincs sok helye az erősebb kerékpáros edzéseknek. (hosszú futások mellett jobban belefér a több bringa) Ezen kívül szeretném végig csinálni a kék túrát is, de persze emellett is tudtam volna futni úgy, hogy felkészüljek az őszi hosszabb versenyekre.

Tehát St. Pölten után egy pár napos „szabadságot” terveztem, amibe főleg kerékpározást, úszást és hegyi futást terveztem be. De csütörtökön már írtam Anikónak, hogy az „A” terv lép életbe. Ez pedig a Szlovák OB lett volna most hétvégén 1500 méteren, majd július végén a hazai OB-n 800 méteren zártam volna a pályaversenyes szezont.

A baj csütörtökön történt. Reggel felmentem a Hármashatár-hegyre futni és amikor az aszfalton a fenyőgyöngye felé futottam lefelé, láttam egy kerékpárost feküdni az aszfalton oldalfekvő helyzetben komolyabb sebekkel. Egy autós állt mellette, megkérdeztem tudok-e segíteni, de mondta a férfi, hogy nem, mert már érkezik a mentő. Állítólag egy nyúl ugrott a bringás srác elé és hatalmasat esett. Egy kattintás ide a folytatáshoz….

A hipochonder

Ha orvoshoz megy valamivel az ember, akkor tuti találnak még valami mást is. Elindul a mókuskerék és nincs megállás, újabb és újabb nyavalyák derülnek ki.

Amikor a gerincemet vizsgálták, akkor az MRI leletemben – amellett, hogy kezdődő gerincsérvet diagnosztizáltak – volt még egy mondat, hogy a jobb csípőcsontomon egy 6×3 mm-es jelvesztés volt. Tehát van ott valami csontdarab vagy valami más. Na és az utolsó mondat: “haladéktalanul keresse fel a kezelőorvosát’. Ezután már erős remegés fogott el. Rögtön az ugrott be, hogy daganatos vagyok. Fasza.

Azonnal fel is hívtam a doktornőt, aki – amellett, hogy a gerincterápiára küldött – nem kertelt, és mondta, hogy nevezzük nevén a dolgot: “ki kell zárnunk a daganatot”. Micsoda ??? Azonnal 100 feletti alappulzuson pörögtem, indult a kőkemény pánik.

Be is mentem hozzá hétfőn, és adott CT-re és csontizotóp vizsgálatra beutalót. Ez utóbbira május 7-re, a CT-re pedig pedig június 5-re kaptam időpontot.
Június 5??? mi van? Dolgozik bennem egy daganat, folyamatosan nő!! Júniusra az már akkora lesz mint egy focilabda. Nincs időm erre. Bele kellett nyúlni a pénztárcába és már péntekre kaptam is időpontot. (Köszönjük TB) Iszonyat volt az a pár nap. Lepergett az életem, átgondoltam mi mindent kell megcsinálnom a családomért mire végleg meghalok. Láttam az utam végét! Hatalmas stresszben voltam.

11174428_1079237782092953_8680695161460624560_o Egy kattintás ide a folytatáshoz….