A visszatérés gyötrelmei

Elérkezett a nagy nap, az első futás napja,  2,4 km volt a Csepel pályán. A térdemben volt némi feszítő, húzódó érzés, de az egykori sérülésnek nyoma sem volt. Eléggé kíméltem a lábam, eléggé bicegősre sikerült. Viszont olyan izomlázam lett a hat húszas iramtól, amit már nagyon régen nem éreztem. Mintha vascsővel verték volna el a lábam, fájt. Mégis annyira örültem, hogy futhatok végre, hogy megleptem magam egy új futógatyával.

A második futás (3,2 km) már jobb volt, a harmadikat (4,4km) már élvezni is tudtam egy kicsit, de a lábaim oszlopszerűen merevek voltak és sajogtak az izomláztól, a fájdalomtól. A lépcsőzés is nehezen ment, de a WC-re ráülni maga volt a pokol. Ezután csak minden másnap futottam, hogy pihenjenek az izmok, a köztes napokon meg úsztam.

Három hét után eljutottam a 8 km-hez, az izomláz is megszűnt és elérkezett az idő, hogy pályán megnézzük, hogy reagál a térdem a gyorsabb, száz méteres futásokra. 10 db ot futottam, szépen óvatosan fokózó jelleggel. Az első 30 mp lett, nem fájt mégis bicegtem, de szépen, nagyon lassan kezdtem lazulni. Az utolsó is csak 22 lett. Gyötrelmes volt, mégis azt éreztem, hogy szépen haladok előre.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….